„Az eb szerfelett meggondolatlan szerzet. Fittyet hány rá, vajon igazad van-e vagy sem, milyen magasságokba kapaszkodtál fel az élet szamárlétráján, nem kérdi, gazdag vagy-e vagy szegény, buta vagy bölcs, bűnös vagy szent. bárhogy is forduljon azonban Fortuna kereke, akár jó, akár rossz hírnek örvendj, lehetsz köztiszteletben álló polgár vagy a család fekete báránya - ő akkor is ragaszkodik hozzád, a végsőkig védelmez - és az életét is odadobja érted...”
Jerome K. Jerome
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő volt a világ legjobb kutyája. Hisztis, önfejű és önző volt örök életében. Rengeteg bosszúságot okozott a folyamatos vonyításával, hogy reggelente nem lehetett átmenni a boltba, amíg mindenki fel nem ébredt, mert olyan rikácsolást rendezett, hogy a holtak forogtak a sírjukban. Néha megmutatta, hogy az ő akarata az erősebb, és napoki
g tartó éhségsztrájkokkal fejezte ki nemtetszését, és ezekben a kisstílű játékokban mindig ő nyert, mert fel kellett adnom az elveimet, ha már életre kelt a tányérja...
g tartó éhségsztrájkokkal fejezte ki nemtetszését, és ezekben a kisstílű játékokban mindig ő nyert, mert fel kellett adnom az elveimet, ha már életre kelt a tányérja...Életének utolsó 2 évében már járni sem tudott, csak vonszolta magát, de olyan életakarat volt benne, hogy nem altathattuk el, nem volt hozzá jogunk.
Rengeteg betegség gyötörte utolsó heteiben, sőt őszintén szólva undorral néztem rá, már nem is nagyon érintettem meg, de mindennap lementem hozzá, hoztam neki almát a fáról, mert azt nagyon szerette, és beszélgettem vele.
2 napja már nem fogadta el az ételt, de én azt gondoltam ez megint csak egy hiszti, hiszen kint kevert az udvarba, tegnap kimászott a kapuba, ott várta, hogy megjöjjünk az erdőről, még emlékül széttúrta a komposztálómat. Ma reggel amikor lementem megnézni, evett-e be volt bújva a kisház sarkába. Lassan lélgezett, rám emelte tekintetét, majd visszafeküdt aludni. Nem kért, nem vádolt. Egyszerűen csak búcsúzott.
Félt a vihartól. Ha villámlott, dörögött mindig a nappaliba menekült, vagy a kisházba bújt el. Imádott vakondra és verebekre vadászni. Gyűlölte a macskákat, és a lovakat. Mikor Jancsi, az első macska idekerült nagyon nehezen tudta megszokni, hogy nem bánthatja, kergetheti őket. Egyedül Dagival volt igazán jóban. Bár az utolsó kiscica is kedvére való volt, néha még lábra állt, hogy játszon vele.
Mindig lelekesen várt haza, kisebb korában sokat olvastam neki, és az előző társának, Bubosnak. Egyetlen trükköt volt hajlandó megtanulni, a pacsi adást. Se kérésre nem használta a mancsát, se parancsra nem volt hajlandó leülni. Egy igazi makrancás hölgy volt ő.
Késön születtek első kiskutyái, nem is tudta életben tartani a csöppségeket, így utód nem maradt fenn tőle.
Kiskorában Bubos megharapta a fülét, így egész életében fülfájós volt, sokat volt gyulladt, csámpán is tartotta.
Sokszor korholtam, mert a kertben kifeküdte a hagymát, vagy valamelyik virágomat kitúrta.
Nap, mint nap mikor kimentem napozni, vagy füvet nyírni odafeküdt a hinta árnyékába legyen bármilyen hőség, és ott volt velem. Számtalan bánatom sírtam el neki, az első komoly kapcsolatom végét, vagy egy rossz jegyet. Életem első kettesét, amit testnevelésből kaptam, mert nem voltam hajlandó önvédelmet tanulni...
A karácsonyok, amikor velünk ünnepeltek a nappaliban, hol buzgón, hol örömmel elpilledve.
Rengetegszer éreztem úgy, hogy elegem van belőle, hogy gyűlölöm, hogy jobb lenne már ha feladná, most viszont mélységes fájdalom van bennem. 13 év. Ennyi a közös életünk. Rengeteg huncutság, játék és bosszúság.
Köszönöm, hogy voltál nekem.
Sosoem felejtünk el!
Utolsó kommentek