az a nagy helyzet, h magam alatt vagyok rendesen.

alig 2 hónapja beújítottunk Ati segítségével egy tündéri kis cicát, mint azt itt is említettem. boldogan teltek a napok, imádtam, szeretgettem, tanítgattam. imádta apa, Marcsi és Cicus is.

nemrég fülfájós lett, meg valami bolha invázió is elöntötte, ezért kapott egy fürdetést, meg egy kis fül ápolást. a fürdetés estéjén rosszul lett, erőtlenné vált, hétfőn már olyan gyenge volt, hogy lábra se tudott állni. megkezdődött a küzdelem, lassan erőre is kezdett kapni, tegnapra már sétálgatott, bár enni még csak erőszakkal tudott.

aztán tegnap este görcsei lettek ismét, apuék átvirrasztották az éjjelt vele, de reggelre feladta szegénykém. 

ha van ég, vagy isten vagy bármi más ami játszadozik az életekkel, akkor az bizony rohadjon meg. olyan kis csöpp volt még szegénykém, életrevaló belevaló kis cica. 

nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy a második ilyen kicsi cicusomat veszítsem el. 

nem tudom felfogni, hogy olyan helyeken, ahol alig kapnak enni, kinn élnek  a tyúkok, disznók között a macskák hogy tudnak életerősek lenni, míg nálunk ahol finom meleg szobában körül imádva él a kicsike, ilyen hirtelen megbetegszik, sokat szenvedve meghal. 

kurvára igazságtalan az élet. olyan pici, és szeretetre méltó volt.

nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ennyit szopjak az életbe, de már nagyon elegem van. gyakorlatilag Atin kívül nem sok boldogság jutott nekem. 

ott a remek család, az elérhetetlen diploma, a meghiúsult tervek, utazások, vagy épp a sikertelen pályázat.. a tragikusan elveszített kis kedvencek.

igazán elegem van, nincs kedvem küzdeni.