Igyekeztem a címben felhívni rá a figyelmet, hogy ez egy a megszokottól eltérő post lesz.  (Kicsit talán szeretném is a fejfájásom hatására kialakuló maradandó agykárosodásnak hinni :)) Eszem ágában sincs lehúzni,  vagy fújjogni a MÁVra.. (pedig természetesen lehetne, jogosan méghozzá, de ma szeretnék kicsit elvonatkoztatni a szolgáltatótól).

Mikor még Paksra jártam nagyon szerettem a délelőtti buszozásokat, amikor beteg voltam, vagy valami másért ellógtam suliból, és a napsütéses szép időben útra keltem. Valahogy évek óta nem éltem át ezt a remek érzést. Amikor öröm utazni, hallgatsz valami jó kis zenét, nézed ahogy a lábad alatt szaladnak a kilóméterek, lesed az őzikéket akik kinn kevernek még a határban, és egyszerűen úgy érzed, hogy mindegy hová, vagy miért csak menni. Jó menni.

Szerdán reggel mentem vissza Pestre, és elkapott ez az érzés. Csodálatos látvány volt, ahogy ameddig csak a szem ellátott minden hófehér volt, és szinte bántotta a szemet, ahogyan csillogott a hó.

Ma reggel pedig, ahogy álmoskásan suhantunk kifelé (fityfenét suhantunk.. araszoltunk) a fővárosból ismét hangulatom lett. (Tegyük hozzá, hogy elfogytak a vizsgaidőpontok, megtettem minden tőlem telhetőt, leadtam amit le kellett, tehát az összes kockát elvetettem, ettől rettenetesen "megkönnyebbültem". )

Egy szó, mint száz... kellemes volt utazni, egyedül, a fülemben a kedvenc muzsikáimmal, nézegetve a tájat.. érdekes, hogy ennyi év után is melegség tölti el a szívem amikor Rétszilast elkerüli a vonat, mert akkor már itthon vagyok. Az én kis dimbes- dombos Tolnámba :)